Már nincs neki sok hátra, pár hét,
pár nap, pár óra, pár perc, ki tudja. Csak ültem mellette fogtam a kezét és
hallgattam a gépek ritmikus kattogását és pittyegését. Egy csepp remény se volt
bennem, hogy túléli. A leukémia egy alattomos betegség és a nagy többségnek
esélye sincs ellene. Ez a haláleset azért lesz megrázóbb számomra, mert az
egyetlen élő családtagomat ragadja majd magával.
A bátyám mindig vigyázott rám és
gondoskodott rólam miután a szüleink meghaltak. Hazafelé tartottunk a
játszótérről, mikor egy részeg sofőr belénk hajtott. A szüleink az első ülésben
meghaltak, én pedig egyedül túléltem a hátsó ülésben. Ekkor voltam 4 éves, a
bátyám 16. Amint megtudta mi történt a kórházba sietett hozzám. Ő nevelt fel
végül, mivel a nagyszüleink még a születésem előtt meghaltak rákban, többi
rokonunk, az alkoholista nagybátyánkon kívül nem volt.
Most itt ülök, érzelmek nélkül
felette, egyszerű, kifejezéstelen arccal, fogva az egyre hidegebb kezét, látva
az utolsó fájdalmas lélegzetvételeit.
Három.
Kettő.
Egy.
A gépek sípoltak, az EKG csík rúgott
még egy utolsót mielőtt végleg egyenesbe lépett volna. Vége. Egyedül maradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése