7. Rész

Hátra néztem, majd megláttam, hogy ki követ. Vagy is inkább kik. Az osztályból menőbb fiúk kilógtak cigizni, és ahogy megláttak egyből röhögve követni kezdtek. Gyorsabbra fogtam a lépteim. A csapatból egy srác szintén így tett, majd a kanyar után már csak ő követett. Hiába siettem utol ért és elém vágott.

-         Hova sietünk kisasszony? Lógni nem szép dolog, te pedig eleget lógtál már a rohadt hulla bátyád miatt- mondta vigyorogva.

-         Hagyj engem békén…- súgtam felnézve egyhangúan rá.

-         No-no, miért akarsz elküldeni? Pedig még csak el se kezdtem a dolgokat- mondta és ezzel neki tepert a kerítésnek.

Ijedten néztem rá, már könnyes szemekkel. Féltem tőle, sokkal erősebb és nagyobb volt nálam, esélyem se lett volna ellenkezni. Közelebb hajolt, túl közel, így mivel nem volt jobb ötletem tökön rúgtam és megpróbáltam elszaladni. Ezt lehet nem kellett volna, mert felidegesítettem és utánam futott. Utolért és most ő maga fogott le.

-         Te kis ribanc, azt hiszed bárkit is érdekelsz? Örülnél, hogy legalább ennyi figyelmet szentelek rád- üvöltötte.

-         Alastor…- súgtam magam elé sírva.

-         Na, mi van? Így már nem megy semmi csak a halandzsa szöveg?- üvöltötte az arcomba.

Becsuktam a szemeim, majd annyit éreztem, hogy valaki hátulról gyengéden magához húz. Mikor kinyitottam a szemem, a srác egy tompább robbanó hanggal vagy tíz métert repült hátrafele. Felkelt nagy nehezen, majd elfutott üvöltve.

-         Boszorkány! Egy kibaszott banya!- üvöltötte a távolban.

-         Jól vagy kedves?- kérdezte egy ismerős természetfeletti hang.

-         Alastor…- néztem fel rá, majd sírva átöleltem.

-         Nyugalom kedvesem, haza viszlek, nincs semmi baj- mondta a hátamat simogatva.

Alastor a szobámba teleportált minket. Leültetett az ágyamra, majd mellém ült. Szokásos vigyora még mindig az arcán ékeskedett. Hálás voltam neki, de nem tudom megbízhatok- e egy démonban. De azt se, hogy egyáltalán kiben bízhatnék meg az életemben.

-         Kérdezhetek valamit?- kérdeztem felnézve a démonra.

-         Nyugodtan kedves, amit csak akarsz- mondta.

-         Miért segítesz nekem és kihez akarnak elvinni?

-         Nos, te döntöd el, hogy megbízol e bennem és elfogadod- e a segítségem, ami pedig azt a személyt illeti, úgy lehet, csak ő tudja ki, vagy és hogy lehetséges ez az egész- mondta felém emelkedve, ami megrémisztett, így még jobban világítottak a szemei.

-         Hogy ki vagyok? Alastor ki ez a személy?- kérdeztem értetlenkedve.

-         Nos, kedvesem az ő neve még előtted titok és én semmiért se vinnélek el elé, mivel engem megpróbálna megölni, veled pedig nem tudom, mit csinálna- mondta és karba tette a kezét.

-         De még is mit értesz azon, hogy ki vagyok? Azt akarod mondani, hogy nem az vagyok, akinek hiszem magam?- kérdeztem magamból kikelve és felálltam.

-         Ilyen képességgel, hogy pokolból ellógott vagy még nem oda került démonokat láss, biztos is, hogy nem ide tartozol- mondta még szélesebb vigyort öltve.

Nem szóltam semmit. Teljesen kiakadtam és visszaestem az ágyra, magamhoz öleltem a térdeim és ledöntöttem a fejem. Mi vagyok, ha nem ember? Ki ez a démon egyáltalán és miért pont velem történik ez?! Lehet, hogy szimplán megőrültem, vagy meg is haltam?! Vagy az egészet csak álmodom?!